Most olvastam egy cikket a Writer’s Digest oldalán, és elkapott az a bizonyos “aha!” érzés. A mozaikdarabok a helyükre kerültek.

Ha lejjebb görgetsz, megtalálod bejegyzésemet arról, hogy a cselekmény vagy a karakterábrázolás a király (érts: viszi előre a történetet). Arra a következtetésre jutottam, hogy a kettő együtt. Most már látom, hogy hol tévedtem. A következő mondat van a WD cikkében:

A feszültség viszi előre a történetet. Amikor a feszültség feloldódik, a történet lendülete elveszik. Hallottam írás oktatókat, akik megkülönböztetik a “szereplő-vezérelt” és “cselekmény-vezérelt” történeteket, de az igazság az, hogy sem  a szereplő, sem a cselekmény nem viszi előre a történetet: a kielégítetlen vágy teszi ezt.

Lehet bármilyen érdekfeszítő a cselekmény, akármilyen színesek a karakterek, ha nincs feszültség, ami a továbbolvasás vágyát felgerjeszti, megette a fene. Ha mindenki happy, a szereplők boldogan élnek, és nincs semmilyen konfliktus, az olvasó elalszik unalmában, és hamar a sarokba vágja a könyvet. Vesd a főszereplőt az oroszlánok elé, szenvedjen az életéért, szabadságáért, szerelemért vagy más magasztos dologért, és imádni fogják a történetet!

Persze nem szabad túlzásokba esni, és időnként ki kell engedni a gőzt, hagyni, hogy hősünk új reményt kapjon. És a végén nem árt, ha győzedelmeskedik, bármi is az amiért küzd.