Ez a bejegyzés “Az olvasás 7 hete” keretében született.

Az a helyzet, hogy nem emlékszem melyik volt az első könyv amit olvastam. Biztosan nem a Micimackó, akkoriban még nem volt ilyen népszerű. Talán a Hetvenhét magyar népmese?

Az első amire élénken emlékszem a Winnetou volt. Mind a négy kötetet olvastam, teljesen magával ragadott a vadnyugat világa. Az az időszak volt, amikor cowboy-osat játszottunk a falusi búcsúban zsebpénzből vásárolt pisztollyal, ami igazán durrant, mert patronnal működött. A frászt hoztuk a gyanútlan rokonokra. Az az időszak volt, amikor nyilat készítettünk a patakparti fák ágaiból, és nyílvesszőt a patakban növő nádból. Büszkén dagadt a mellkasunk amikor célba találtunk vele. Az az időszak volt, amikor félelmet nem ismerő, vagány párbajhősök voltunk, akik megvédik a gyengéket, és elbánnak a gonosszal.

Akkoriban fogalmam sem volt a cselekményről, karakterek jellemzéséről, feszültségről, párbeszédekről. Nem analizáltam olvasás közben, hogy túl sok-e a leírás, többdimenziósak-e a szereplők, és a krízis tétje elég nagy-e. Az sem érdekelt, hogy a fogalmazás irodalmi szintű-e. Csak faltam a könyvet, izgultam a szereplőkért, és elégedetten csuktam be miután a rosszfiú megbűnhődött.

Most, hogy erről írok elgondolkodom némely mai kritikuson. Fanyalognak, ha nem elég irodalmi a mű, és odamondogatnak, bármilyen hiányosságot találnak. Elfelejtik, hogy az olvasóközönség nagy része nem elemzés céljából vette meg a könyvet, hanem hogy szórakozzon. Nem kell tökéletesnek lenni, csak ragadjon ki egy időre a hétköznapokból, dobogtassa meg a szívünket, és hitesse el velünk, hogy részese voltunk a kalandnak.