Bevallom, amolyan magamnak való típus vagyok, hat ökörrel kell elvontatni egy-egy szociális eseményre. Sajnálom Kedvesemet, aki társasági típus, és a beszélgetésre való igénye kábé tízszerese az enyémnek. Néha meg kell böködnie, hogy dumáljunk már, ne csak a saját kis dolgaimmal foglalkozzam.

Talán ezért van, hogy nehezebben megy az érzelmekről való írás. Több történetet is írtam, ami tök jó ötlet alapján született, de a végén valahogy erőtlen lett. Idő kellett neki, mire megtanultam: a sztori mozgatórugói az érzelmek. El is határoztam, hogy nem hagyom annyiban, hanem fejlődni fogok ezen a területen. Ha már időt és energiát fektetek bele, miért ne osztanám meg veletek? Ha minden a terveim szerint megy, akkor ez egy bejegyzés-sorozat lesz ebben a témában.

Kezdjük az alapozással!

Az első alapigazság, hogy az ember érző lény. Nincs új a nap alatt, igaz? Talán mégis van azok számára, akik ezt figyelmen kívül hagyják. Olvastál már olyan novellát, ami bazi jó ötletre épült, mégsem tudott rád hatni? Talán hiányoztak belőle az érzelmi mozgatórugók. Szóval az első dolog, amit mágnessel ki kell tenned a hűtő ajtajára, hogy mindig szem előtt legyen: Az ember érző lény!

Ezért az érzelmek:

• Befolyásolják döntéseinket. Valószínűleg lehetséges teljesen hideg fejjel, csupán az előnyöket és hátrányokat mérlegelve dönteni, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az érzéseink mutatják az utat.
• Hatással vannak arra, hogy kivel töltjük az időnket. Hölgyek: a sarki boltos vagy George Clooney? Urak: a takarító néni vagy Angelina Jolie?
  Oké, szélsőséges példák, de értitek miről beszélek.
• Meghatározzák értékeinket. Melyik ér többet: egy barát vagy egy sportautó? Attól függ kinek melyik okoz nagyobb örömet.
• Áthatják a mindennapi kommunikációnkat. Meghitt beszélgetés a párunkkal, vagy veszekedés a gyerekre, mert egyest hozott – nehéz lenne kizárni belőlük az érzelmeket.

Már ennyiből is nyilvánvaló: íróként nem mehetünk el az érzések mellett. Nem olvastam még olyan regényt, amelyben ne játszottak volna központi szerepet. Meg kell figyelnünk őket, és beépítenünk az írásainkba.

Az érzelmek az emberen belül játszódnak le, azon a misztikus területen, amit léleknek is szoktak nevezni. Nem tudjuk megragadni őket, és az olvasók elé tenni, mert megfoghatatlanok (és sokszor érthetetlenek is).

Az érzelmeket íróként háromféleképpen tudjuk megragadni:

1. Külső, fizikai jelek. Földi porhüvelyünk igencsak kifejező tud lenni, amíg a lélek nem csak hálni jár belé. Annyira, hogy az érzelmek által kiváltott fizikai reakciókat testbeszédnek nevezték el, mert árulkodó módon elmondják mi folyik belül. Egy izzadó tenyér, egy elpiruló arc, egy összeráncolt homlok máris következtetni enged az emberben dúló érzelmekre. Ezek, a szereplők tulajdonságaival összhangban használva, erős karakterábrázolási eszközök lehetnek.
2. Mentális reakciók. Íróként nem vagyunk korlátozva a külső jelekre, teljes nyugalommal belemászhatunk a szereplők fejébe, és szégyenletes módon ország-világ elé tárhatjuk gondolataikat. Megmutathatjuk hogyan látják a világot.
3. Belső érzékelés. A szerelmes tinédzser szaporán dobogó szíve, a tragikus hírt kapott asszony szédülése, az üldözött férfi vérében az adrenalin – mind olyan dolgok, amelyeket csakis a szereplő tapasztal meg, ösztönös válaszai a testnek az érzelmekre. Íróként ezeket is az olvasó elé tárhatjuk.

Két dolgot viszont szem előtt kell tartani:

• Törekedjünk az egyensúlyra. Túl kevés érzelem, és lapos lesz a történet. Túl sok, és dráma helyett melodráma az eredmény. Időnként nem könnyű eltalálni az egyensúlyt, már csak azért sem, mert minden emberben máshol van a határvonal.
• Kerüljük a kliséket. Kell ezt magyarázni? A Molyon van egy “Regényes közhelyek” nevű zóna, ahol el lehet mondani, melyek a legjobban irritáló klisék. Érdemes tanulmányozni, hogy mit kerüljünk.

Egyelőre ennyi. Mondtam, hogy alapozni fogunk, de most már van mire építeni, és bele fogok mászni a részletekbe is.