Amikor megjelent a video azt mondták, a mozi halott. Amikor bejöttek a DVD-k, azt mondták, senki sem fog moziba menni. Amikor elterjed az online filmnézés, eltemették a mozit. Azonban van valami a hatalmas vászonban és a dübörgő hangban, ami még mindig vonzza az embereket. Tévén vagy számítógépen nézni valahogy nem ugyanaz az élmény, mint amikor óriásiban élvezheted a filmet. Nem is beszélve a 3D-ről, ami megint csak teljesebb élményt nyújt nagyban – meg aztán, nem sok embert ismerek, aki 3D tévére és blue-ray filmekre ruházott be.

A mozi szerencsére tovább él, és a látványosabb filmekre én is elmegyek. Vannak azonban, amelyekre nem szánom rá a mozijegy árát, mert vagy nem várok tőle vizuális élményt, vagy a sztorit nem találom érdekesnek. Van, hogy az élet jön közbe, és nem tudok elmenni. Annak idején gondolkodtam, hogy megnézzem-e a Páncélba zárt szellemet (itt Ghost in the shell címen futott), de már nem is emlékszem miért nem jutottam el. Így utólag nem is bánom.

Ntflix és HBO előfizetéssel néhány hónap után itthon is meg lehet nézni őket. Amikor túl vagy az ötödik ikszen, nem feltétlenül rohansz megnézni minden új filmet. Nem öregíteni akarom magamat, hanem ebben a korban az ember szert tesz némi türelemre.

Előre kell bocsátanom, hogy nem ismerem a történet előéletét. Annyit hallottam, hogy az eredeti sztori igazi ázsiai, japán, anime, manga dolog. Valahogy kívül esett az érdeklődési körömön, ezért elnézést kérek a hard core anime rajongóktól, de csupán az amerikai filmre szorítkozom. A cselekmény összefoglalásával nem tölteném itt az időt, ha gondolod, a Wikipédián elolvashatod.

Vegyes érzelmekkel kapcsoltam ki a tévét a végén. A film egyszerre volt kerek egész, és hiányos. Többet, nem is többet, inkább valami mást vártam tőle. Figyelem: erős spoilerek lesznek!

A látványvilága azt hiszem az animére hajazott. Amerikai filmekben sokkal kidolgozottabb látványhoz vagyunk szokva, ezért feltételezem, hogy szándékos volt az apró részletek nélküli elnagyolt városkép, vagy a forgalom hiánya a kétsávos autóúton. Ami teljesen OK, mivel egységes látványt kaptam, egyfajta életérzést közvetített.

Ha már látványnál tartunk: a számítógépes trükkök nagyon tetszettek. Például amikor megsérül a robottest, és miközben javítják, az Őrnagy az orvossal beszélget. Mutatós volt a robot test is, amit Kuzo épített magának. Az álcázó ruhában a harc sem volt rossz. Ütős volt a jelenet is, amikor az Őrnagy leszakítja a tank vezérlőjét, és akkora erővel húzza, hogy a gépi izmok szétszakadnak.

Ha már robot testnél tartunk, ehhez kapcsolódik, ami kis csalódást okozott. Az elég érdekes volt, hogy emberi agyat ültettek andoid testbe, és a megpróbálták bemutatni, hogy ez milyen hatással lehet az emberre. A kérdés, amit feszegettek az volt, hogy megmaradhat-e az ember lelke, ha gépbe helyezik az agyát. Ne menjünk bele különféle világnézetekbe, de maga a kérdés érdekfeszítő: az ember szívében lakik-e a lelke, a teljes biológiai test szükséges ahhoz, hogy egésznek érezze magát, vagy a személyiség az agyban játszódó kémiai folyamatok eredménye? A filmben a doki arra a következtetésre jut, hogy, az Őrnagynak sikerült megőriznie emberi valóját – bár látjuk, hogy meglehetős mentális terhet jelent a számára, hogy nem “igazi” ember, hanem “csak gép”.

A film olyan filozófiai kérdéseket is boncolgat, hogy a múltunk, vagy a cselekedeteink határoznak meg minket, és azt a következtetést vonja le, hogy az számít, amit teszünk. Amivel egyet is értek, meg nem is. Valóban meghatároznak a cselekedeteink, és mások azok alapján ítélnek meg minket, de amit teszünk arra alapvető hatással van a múltunk. A motivációnkat, a cselekedeteinket nagyban befolyásolják a múltban szerzett tapasztalatok és átélt események.

A történet fő szála arról, szól, hogy az Őrnagy keresi önmagát, keresi a múltját, és rájön, hogy csúnyán becsapták, annak érdekében, hogy megfelelően funkcionáljon mesterséges testében. Hamis múlt emlékeit adták neki, hogy tökéletes fegyverré változtassák. Ez az, ahol sokkal több lehetett volna a film, mint ami, ha a cselekmény nem húzza le a szokványos hollywoodi akciófilm szintre. Annyira hiányzott e végéről egy csavar, de annyira!

Lehet, hogy azért vártam többet, mert számomra mást jelent a “gépbe zárt szellem”. Igen tudom, itt “páncélba zárt szellem”-ről beszélünk, de nem tudom megállni, hogy ne gondoljam tovább a dolgot. Szóval vártam, hogy valami többet hozzanak ki az ember-gép kapcsolatból. Hogy a mentális teher, amit az androidba helyezett emberi személyiség jelentett továbbfejlődjön, a szerves kapcsolat magasabb szintjére jusson.

Ezt a lehetőséget talán Kuze jelentette, aki régen ember volt, de a kísérlet félresikerült, ennek ellenére túlélte, és új testet épített magának. Ezen a ponton nem volt világos, hogy emberi agya van-e, vagy csak a tudata élte túl, és valahogy bekerült a rendszerbe. Annyira vártam, hogy ez utóbbit jobban kifejtsék, de hát Kuze csak egy mellékszereplő volt. Pedig ő lehetett az igazi “szellem a gépben”, aki képes akár emberi agyakat is meghackelni.

Apropó, a gonosz, aki az egész hátterében állt, sablonos, kiszámítható figura volt, amilyet százával láttunk már. Azon kívül volt néhány nevetséges jelenet, amikor a plafont néztem, mint például amikor az Őrnagy kézifegyverrel lövi a tankot, bármilyen eredmény nélkül, de csak lövi tovább.

A színészi alakítás szerintem jó volt, annak ellenére, hogy Scarlett Johansson nem igazán tudta megcsillogtatni tehetségét a karakter sajátos jellege miatt.

A Páncélba zárt szellem egyszer megnézős film, amin jól szórakozhatsz csipszezés közben, de valószínűleg nem fogod annyiszor újra nézni, mint a Csillagok Háborúját.