A metro csapóajtóján megyek át, amikor meglátom a fehér botos embert, amint tétován áll, és próbálja eldönteni, hogy most akkor merre is. A Maalbeek megállónak ennek a végén kétfelé lehet menni, az egyik kijárat felfelé vezet a rue de la Loi-ra, a másik egy épülettömb belső udvarán keresztül a rue Joseph II-re. Jobbra látni a lépcsőt felfelé, balra a belső udvar és a téglafal egy darabját, nem lehet eltéveszteni. Annak aki lát.
A fehér botos ember egy sötét bőrű férfi, farmerben, pufi dzsekiben és napszemüvegben. Vannak vakok, akik elrejtik a szemüket, mintha szégyellni való lenne. Pedig nem tehetnek róla, nem ők kérték a teljes sötétséget, nem önszántukból dobták el az egyik legfontosabb érzékszervüket. Mások napszemüveg nélkül közlekednek, nem bánják, ha az emberek megbámulják a semmibe révedő tekintetüket, vagy az akaratlanul ide-oda mozgó szemüket. Elvégre úgysem látják, ha valaki bámul. Engem nem zavar, ha nincsen rajtuk napszemüveg, arra emlékeztet, hogy én köszönöm szépen, jól látok. A szemüveg, ami nélkül mostanában nem tudom elolvasni az apró betűs részeket, csupán apró kellemetlenség.
A fehér botos ember is most jöhetett át a plexi csapóajtón, és talán ritkán jár erre, nem biztos benne, merre kell mennie. Vagy lehet, hogy gyakran jár erre, de most valahogy elveszítette az irányt. Egy pillanatra belegondolok, hogy milyen lenne teljes sötétségben leszállni a metróról, feljönni a mozgólépcsőn, ki a kapun, és megtalálni a jó utat.

Képzeletben a metrókocsiban vagyok. Körülvesz a sötétség. Nem az a fajta, ami éjszaka a hálószobában van, és a világító óra mégiscsak ad annyi fényt, hogy ki tudjak botorkálni éjszaka a budira, hanem teljes sötét. Nincs halvány fény, nincs derengés, semmit sem látok magam körül. Teljes a sötét. Hallom metró zúgását és az embereket, ahogy beszélnek egymáshoz. Egy erő oldalra billent, ahogy a kocsi lassul, majd megáll. Szorítom a kapaszkodót, ha elengedném, talán el is terülnék. Hacsak az emberek el nem kapnának. Amennyien tolonganak a reggeli csúcs idején biztosan lenne, aki megtámogat.
Az ajtók a jellegzetes szisszenéssel nyílnak ki, ideje leszállni. Ha nem tudnám, hogy merre van az ajtó, akkor is könnyen megtalálnám, az emberek sodornak. Nem mindenki veszi észre a fehér botot, vagy csak későn, amikor már oldalba taszított. A tömegben nincs értelme előre tartanom a botomat és kitapogatnom vele az utat, annyi az ember, hogy inkább csak útban lenne. Valaki hozzám passzírozódik, mosdatlan testszag csapja meg az orromat. Szerencsére gyorsan tovább sodródik, átveszi a helyét egy kellemesebb parfümillat. Óvatosan lépkedek kifelé, remélem nem zárják rám az ajtót, mielőtt kiszállok. Hopp, megbotlom, itt a küszöb. Szívem nagyod dobban ijedtemben. Pedig számítottam rá, de hát más elképzelni hol is van, mint tényleg látni.
Egészen a falig megyek, aztán jobbra fordulok, és a bot segítségével elindulok. A metró egyre hangosabban gyorsulva távolodik mögöttem, majd hangja elhal az alagútban. Vajon hány lépés a mozgólépcső? Nem kellene már ott lennem? Emberekbe ütközöm, aha, mindjárt itt lesz a mozgólépcső. Botom vége fémen koppan, levegőben tapogató kezem megtalálja a gumiszalagot. Valaki belém ütközik hátulról, előre lépek, hogy visszanyerjem az egyansúlyomat. Lábam alatt megmozdul a föld, inogva ragadom még erősebben a kapaszkodót, szerencsére sikerül ismét stabilan megvetni a lábamat. Éppen idejében, mert sikerült két lépcsőfok találkozására állnom, a sarkam alól eltűnik az egyik. A korlátot keményen markolva keresem a biztos talpalatnyi földet, szerencsére megint csak megúsztam, hogy eltanyázzak. Izzadságcsepp gördül le az arcomon, gyomrom összeszorul. Semmi különös, csak a reggeli közlekedés okozta stressz és félelmek. Mennyi idő, amíg felérek? Legközelebb számolok, hogy legyen valami viszonyítási alapom.
A mozgólépcső mintha már nem emelkedne, felemelem a bal lábam, és amikor a jobb megakad, gyorsan előre lépek. Ezúttal sikerül ingadozás nélkül, és tovább megyek. Itt megint jobbra kell fordulnom, és néhány lépés után botom ismét koppan, ezúttal a plexi kapu fém oldalán. Hallom a jellegzetes hangot, a kapu biztosan nyitva. Gyorsan átlépek. Mindig attól félek, hogy rám zárul és jól oldalba vág.
Kinn vagyok, a metró letudva. Most balra kell mennem. Vagy nem is, inkább jobbra. Most merre?

– Melyik kijáratot keresi, monsieur? – kérdezem
Felém fordítja a fejét, nem teljesen, csak mintha jobban akarna hallani. Nem tűnik meglepettnek. Biztosan nem először fordul elő, hogy váratlan segítséget kap.
– A rue de la Loi felé megyek.
Gyengéden megfogom a könyökét, és irányba állítom.
– Errefelé.
Megvárom, hogy megtegye az első lépéseket a jó irányba, mielőtt elengedem.
– Köszönöm, monsieur – mondja, de nem fordul hátra, megy, amerre igazítottam.
– Nincs mit.
Vajon én meg tudnék bízni ennyire valakiben? Szó szerint vakon elindulni arra, amelyre azt mondja, a jó irány? Talán ha örök sötétségre lennék kárhoztatva, másként látnám a dolgokat. Illetve másként értékelném. Fura, hogy milyen természetesen használunk ilyen kifejezéseket. Egy vak számára talán sokkal fájdalmasabb a jelentésük.
A fehér botos ember a lépcsősor felé halad, botjával tapogatva ki maga előtt az utat, én pedig sarkon fordulok az iroda felé. A metróból kijövet arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok. Megnézhetem majd az e-maileket, elolvashatom a dokumentumokat, szemügyre vehetem a kinyomtatott anyagokat, és este, amikor hazamegyek, láthatom Kedvesem ragyogó mosolyát.

Fotó: Wikipedia, thinkaboutyoureyes.com, canva.com