Azt hiszem a legjobb, ha az elején kezdem. Mondhatnám, mindennek az oka az volt, hogy fejre álltam az autóval, de a dolog ennél komplikáltabb. Mindenesetre mindez nem történt volna meg, ha nincs az a ronda baleset. Nem sokra emlékszem belőle, csak töredékekre, felvillanó képekre egy szembe jövő autóról, a körülöttem megpördülő világról, szanaszét repülő üvegszilánkokról és a fájdalomról, ami a fejembe hasított. Aztán minden sötétbe borult.
Valakitől azt hallottam, hogy ilyenkor lepereg az ember előtt az egész élete. Nos, velem nem történt ilyesmi. Nem volt alagút sem, fénnyel a végén, ahonnan visszatérhettem volna.
Azt is mondják, hogy aki kómában van mindent hall, ezért jó, ha beszélnek hozzá. Lehet benne igazság, mert úgy rémlik, mintha beszéltek volna hozzám, de nem értettem a szavakat. Az idő múlását egyáltalán nem érzékeli az ember a kómában. Az az öt év, amit eszméletlenül töltöttem lehetett volna húsz, de akár néhány nap is. Nem tudom mennyi idő múlva kezdtem hangokat hallani. Emberi beszédre emlékeztettek, de nem értettem mit mondanak. Időnként elmosódott alakokat láttam, ilyenkor egy-egy értelmes szót is ki tudtam venni, de aztán ismét magához ölelt a sötétség. Úgy tűnt, mintha egyre gyakoribbak lettek volna az időszakok, amikor megjelentek az elmaszatolódott körvonalak. Néha olyan érzésem támadt, mintha testem megszűnne súlytalannak lenni, és egy ágyon mozgatnák magatehetetlen tagjaimat. Minden annyira valószerűtlen volt, éber álom a valóság határmezsgyéjén.
Aztán valami nagyon furcsa történt: kéjes női sikkantgatásokat hallottam, először tompán, majd egyre hangosabban. Egy emberi alak körvonalai sejlettek fel előttem, s ahogy tisztult a kép egy nővel találtam szemben magam. Pontosabban alattam feküdt, meztelen teste vonaglott az élvezettől. A gyönyör hulláma öntött el, de hamarosan megint elborított a sötétség, lét és nemlét között függtem, a gondolatok pedig elillantak, mielőtt megformálódtak volna a fejemben.
Később ismét hangokat kezdtem hallani, de ez más volt. Mint amikor közvetlenül ébredés előtt a párnát a fejedre húzod: behatol valami halvány derengés, beszűrődnek a zajok is, de még nem vagy eléggé ébren, hogy felfogd a jelentésüket. Aztán egyszerre csak felébredtem.
Ha kómában gondolkodni tudtam volna, arra számítok, hogy kórházi ágyban találom magamat, gépekre kötve, fehér takaró alatt. Ehelyett egy edzőteremben futottam a futópadon. A világ fel-le ugrált lépteim ütemére. Gyors ritmusú zenét hallottam, amely fokozatosan erősödött, és zavaróan hangossá vált. Felfigyeltem talpam csattogására a futószalagon, és más zajokra a környezetemben. Embereket láttam, akik fitneszgépek karjait húzták-vonták, hajlongtak, szobabiciklin tekertek. Ziháltam, hátamon folyt az izzadság, szívem szaporán vert, izmaimban éreztem az edzés okozta fáradtságot. A levegőben légfrissítő illata keveredett az emberi verejték szagával. Örömet éreztem, hogy újra érzékelem a környezetemet, újra érzek, újra élek! De hogy a fenébe jöttem edzeni eszméletlen állapotban?
Meg akartam állítani a gépet, hogy pihenhessek és átgondolhassam a dolgokat. Ehelyett azon vettem észre magamat, hogy vigyorogva integetek egy rövidnadrágos csinibabának.
– Mi a fene? – tört ki belőlem. Legalábbis azt hittem, hogy kimondom, de hang nem jött ki a torkomon. Még csak a szám sem mozgott. Megbotlottam, és majdnem leestem a futópadról. Gyorsan a Stop gombra csaptam, s lihegve megkapaszkodtam a korlátban.

Olvasd el az egész novellát ingyen és bérmentve: