Van egy hátránya, ha vidéken laksz de a városban dolgozol: utaznod kell. Minden nap. Reggel bebumlizni, este haza, zötyögni a buszon vagy a vonaton (héven, metrón, stb, kinek mi a keresztje). Az utazásnak több mellékhatása is van, mint például tömeg, vagy a bacik, de ami ezen bejegyzés szempontjából releváns, az az unalom. Az ember csak bámul ki a fejéből, nézi az utcát és a házakat, amelyek minden nap ugyanolyanok, az autókat, amelyek mások, de mégsem látszik semmi különbség, és arra gondol, hogy értelmesebben is eltölthetné az idejét.
Például olvasással.
A könyvek szerelmeseinek nem kell ecsetelnem (aki nem szeret olvasni, annak meg minek), hogy az unalom elűzésének a legjobb módja az olvasás. Persze nagyobbik fiam vitatkozna ezzel, és olyanokat emlegetne, mint partizás és kerti sütögetés, és általánosságban igaza is lenne, de ezeket nem könnyű megvalósítani buszozás közben. Olvasni viszont bárhol lehet.
Az egyetlen problémám, hogy buszon-rosszul-levő típus vagyok, felfordul a gyomrom ha folyamatosan lefelé nézek utazás közben. Ezért papír vagy e-könyv nem igazán jöhet szóba a buszon. Marad a hangoskönyv. Amikor azt hallgatom, nem vagyok rosszul. Néhány hangoskönyv után rájöttem, hogy még jobb, mint a hagyományos, mert profik olvassák fel, és némelyikük igazán jó a különböző karakterek megszemélyesítésében. Változtatják a hangtónusukat, a beszédstílusukat, amikor másik szereplő beszél.
És egy kis locsogás után el is érkeztünk ahhoz, amiről írni akarok:  Amikor túl sok a párbeszéd.

Különböző szintjei vannak a “túl sok”-nak.

Terjedelmes 

Van egy egészséges aránya a narrációnak és a párbeszédnek. Ha rákeresel a neten, talán még tudományos magyarázatot is találsz, de olyat biztosan, ami azt taglalja, hogy milyen hosszú narrációt szakítsunk meg párbeszéddel, vagy mikor szúrjunk be egy kis cselekményt vagy leírást a túl hosszú dialógusba. Nem akarok belemenni ilyen részletekbe, inkább csak a belső érzékemre szeretnék hivatkozni, amely ösztönösen jelzi, amikor unja a sok dumát. És egy történetnek nem válik a javára, amikor az olvasó unatkozni kezd.

Felesleges

“Nem kell a sok beszéd, régóta érzem, tisztán és őszintén, egyszerűen” (azt hiszem, az Ossian dalszövege). Azt mondják egy kép többet mond el,  mint ezer szó. Ha ezt a történetre alkalmazzuk, egy gesztus, egy arckifejezés leírása többet mond el egy fél oldal párbeszédnél.
Amikor valakivel beszélgetünk, az ritkán marad meg csak a szavak szintjén. A másik arckifejezése (vagy annak hiánya), testtartása, kézmozdulatai mind hozzáadnak a kimondott szavakhoz, és azok értelmezését is beépítjük a kommunikációba.

Szájbarágós

Érezted már valaha, hogy “értem, értem, lépjünk tovább”? Akkor tudod, hogy miről beszélek.
Van egy kollégám, hívjuk most Péternek. “Régi motoros” a szakmában, időnként kikérem a tanácsát, ha a szakterülete kapcsolódik az enyémhez. Az egyetlen hátránya a beszélgetéseinknek, hogy türelem kell hozzá. Ha kérdezek valamit, akkor kimerítő választ ad, sokszor olyan részletekkel, amelyek érdekesek bár, de nem tartoznak a témához. Ez ember általában ilyenkor udvariasan félbeszakítja a kollégát, és arra tereli a beszélgetést, ami igazán érdekli. Péternél ez nem működik. Ő akkor is befejezi a mondatot – sőt az egész gondolatmenetet -, ha én közbe akarok szólni. Néha vicces a helyzet, amikor egyszerre beszélünk, és ilyenkor én hagyom abba a dumálást, mert Péter egyszerűen csak mondja a magáét. Akkor is, ha már az első fél mondatban megválaszolta a kérdésemet.
Ugyanez a helyzet előállhat, amikor már rég megértettük, miről van szó, de a szereplő még mindig magyarázza.
Igazából nem mindig könnyű megtalálni a határt az éppen elég és a túl sok között, mert ahány olvasó, annyiféle, és ami valakinek sok, az lehet, hogy másnak kevés. Segít, ha ismerjük az olvasóközönségünket, mert nem mindegy, hogy veterán könyvfalóknak írunk, vagy szárnyukat bontogató tinédzsereknek.

Minden apró részletre kiterjed

A könyvben, amit most hallgatok, sok a konfliktus. Ami a történet szempontjából kiváló, mert ez viszi előre a cselekményt és mozgatja a szálakat. A szereplők azonban gyakran tisztáznak mindenféle apró részletet, amelyeknek valóban van némi jelentősége, de olyan aprólékossá teszik a párbeszédeket, ami megakasztja a történet szabad folyását.
Érdekes, de egy regényben furcsa, amikor élethű a beszélgetés. Egyszer szánjátok rá az időt, és hallgassatok bele mások társalgásába írói szemmel. Meglepődtök majd, mennyi felesleges apróságot mondanak az emberek.

Jó párbeszédet írni nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, de sokat javíthatunk rajta, ha tudjuk, mikor “sok a duma”. Nektek milyen tapasztalataitok vannak?

(Fotó: 45cat )