Ismét találtam egy érdekesnek tűnő regényt a firkalok.blogspot.com-on, a címe: A láthatatlan sziget. Ha először a tartalmát szeretnéd elolvasni, itt megteheted.

A leírás alapján úgy gondoltam, hogy krimiről van szó. Igaz, szellemekről és rejtélyes rítusokról is említés esik, de arra számítottam, hogy ez csak a látszat, amely mögött emberi indulatok, tervek és cselszövések lapulnak. Sejtésem be is igazolódott, aminek örültem, mert a szellemtörténeteket nem igazán szívelem.

A könyv a szereplők bemutatásával indul. A főszereplő felszáll a hajóra – ami a történet kétharmadáig a cselekmények helyszíne -, és körbejár, hogy megismerkedjen vele, és persze az utasokkal is. Rövidesen megtörténik az első gyilkosság, amelyet több is követ. A főhős és segítői megpróbálják kideríteni mi történt, az események bonyolódni kezdenek. A végén már senki sem érti mi történik, talán csak a főszereplő van nyomon. A történet klasszikus mintát látszik követni. Végig az volt az érzésem, hogy próbálkozás egy Rejtő féle könyvre, de végül másra sikeredett.

Az író érdekes karaktereket hozott össze. Van közöttük egy-két sablonos (például a vadász, aki, ha jól emlékszem, Afrikában vadászott), de nem túl feltűnő. Viszont érdemes lett volna mélyebben kidolgozni, ha nem is mindet, de a legfontosabb szereplőket, főképpen a központi figurát, Stone-t. Szívesen olvastam volna többet korábbi életéről, a könyvekről, amelyeket írt. Így hitelesebb lett volna, hogy miért ő az, aki végül átlát a szitán. Egy-két karaktert talán érdemes lenne átdolgozni. A kapitány például határozottan kétbalkezesnek és tanácstalannak tűnik, és felmerül a kérdés, hogyan lehetett belőle egyáltalán kapitány. (Megint egy Rejtőre emlékeztető dolog, nála voltak ilyen figurák.)

A cselekmény fordulatos, lépten-nyomon váratlan esemény történik, főként újabb gyilkosság. Ezzel volt egy kis problémám: túl soknak találtam a hullát. Kriminél van egy sajátosság az áldozatok számával kapcsolatban: ha egy holttest van, annak nagy a jelentősége. Ekörül forog az egész cselekmény. A második holttestnek már nincs akkora hatása az olvasóra, és minden újabb hulla feltűnésével csökken a gyilkosság félelmetessége. Kivétel talán, amikor sorozatgyilkosról van szó, és a legutóbbi áldozattal kapcsolatban folyik a nyomozás. A láthatatlan szigetben rengeteg a hulla. Bevallom, a végére elvesztettem a fonalat, és érdeklődésem nagyban lanyhult az áldozatok iránt. Ez felvetett egy másik dolgot: hiányzott a fokozódó feszültség. A dráma nem növekedett az áldozatok számával, hanem inkább átment egyfajta komédiába. Gondolkodtam rajta, hogy ez szándékos volt-e az író részéről, valóban komédiáról van szó, és csak én nem veszem a lapot. Nem tudtam eldönteni.

A végén, a “láthatatlan” szigeten játszódó események tovább bonyolítják a cselekményt, és fel is pörgeti egyben. Ez a rész a rejtői stílus felé hajlítja a könyvet. A végére minden kiderül, de az igazat megvallva addigra annyira bonyolulttá váltak számomra az események, hogy “nem tudtam ki, kivel van”.

Van még egy dolog a cselekménnyel kapcsolatban, aminek érdemes lenne nagyobb hangsúlyt adni: a miértek. Az emberek cselekedeteinek mozgatórugói a jellemük, tapasztalataik emlékeik, szokásaik. Ha ezekről többet tudnánk, a miértek is nyilvánvalóbbak és hihetőbbek lennének.

Tetszettek azok az elemek, amelyek rejtélyesebbé tették az eseményeket, például a koszorú, amelynek megvolt a maga története.

Van egy fontos dolog, amit meg kell említenem, mégpedig a fogalmazás. Úgy gondolom, hogy az írónak ezen komolyan kell még dolgoznia. Valószínűleg változatos, színes akart lenni, de sajnos túllőtt a célon. Sok magyartalan mondattal találkoztam, amelyet többször is el kellett olvasnom, hogy megértsem, miről van szó. Ez megakasztja az olvasási élményt. Visszatérő hiba, hogy a “mondta” szót olyan kifejezéssel helyettesíti a szerző, amelyik egyáltalán nem illik oda. A másik, ami megzavart, az anatómiai lehetetlenség. Például: “letörölte a könnyeit a könyökével” (talán a karjával, de a könyökével biztosan nem), “szembogarában haragos tüzek gyúltak lángra” (fizikailag a szembogarában?), “egy indián származású nő robogott be rajta kellő rémülettel az arcán. Berágta magát az általunk alkotott kör közepére, ott pedig a padlóra rogyott” (berágta? tényleg?). Sok a képzavar is, amelyeket érdemes lenne átírni (például “faanyag ütközését színlelő görgő suhogás”, “A sötétben fürdő mennyezetet láttam.”). Egy szerkesztő elolvasva néhány nyakatekert mondatot, a szemeit forgatná, és a legvastagabb piros ceruzáját venné elő.

Az az érzésem volt, hogy a könyv túl van írva. Nem csak rövidebbre lenne érdemes húzni, hanem egyszerűbb nyelvezettel élvezetesebb lenne. Szerintem a kevesebb ebben az esetben valóban több lenne.

Jókat derültem viszont néhány szóviccen, például azon, hogy “itt nem nagyon vannak állatok, egy-két kivételt persze, amit tanúlányozni lehetne”.

Összességében elmondhatom, hogy érdekes a könyv, alapvetően szórakoztató, de kiadás előtt mindenképpen dolgozni kellene rajta, hogy a fenti zavaró tényezők megszűnjenek, és az olvasót ne zökkentsék ki a történetből.