Rendszeresen töltök le és hallgatok angol nyelvű podcastokat kreatív írással kapcsolatban. Egyik kedvencem a “Slush Pile Workshop”, amit Paula Berinstein, író, újságíró készít, és a “The Writing Show” oldalon érhető el. A Slush Pile szakmai zsargonban azt a halom kéziratot jelenti, amelyik kiadók szerkesztőinek asztalán várja, hogy beleolvassanak. Beleolvassanak, és döntsenek élet-halál kérdésben: kiadásra kerül vagy nem.

Paula beküldött regények első fejezetét, vagy rövidebb történeteket olvas fel, és elmondja mit gondol róluk egy szerkesztő szemével nézve. Olvasás közben megáll, és kommentálja ami tetszik neki, ami érdekes a kéziratban, ami megragadja a figyelmét. Nem rejti véka alá negatív véleményét sem, őszintén megmondja, ha szerinte hibákat vét az író, laposak a karakterek vagy akár unalmas a történet.

Miért az első fejezetet? Mert az bőven elég egy szerkesztőnek, hogy ítéletet mondjon a regény felett. Sokszor nem is olvassa el az egész fejezetet, ezért rendkívül fontos, hogy egy regény rögtön az elején megmutassa értékeit. Paula a podcastok elején elmondja, hogy szerinte mitől jó egy regény első fejezete.

A profi első fejezet:

• Megragadja az olvasót a kezdettől fogva. Ez a fő célja első fejezetünknek, és ez a summája az alábbiaknak.
• Bemutatja a főszereplőket, konfliktusaikat és demonstrálja mit akarnak. A mondat magáért beszél. A klasszikus “Ki, mit, miért?” kérdéscsokor, amihez a későbbi fejezetek során hozzáadjuk a “Kivel, hogyan, mikor?”-t is. Ez a pont időnként átnyúlik a következő fejezetre – kezdhetjük regényünket olyan fontos eseményekkel, amelyekben a főszereplő még nincs jelen, hanem csak később lép a színre.
• Felállítja a nézőpontot. Erőteljesen befolyásolja a történetet, hogy külső szemlélő mondja el, vagy az egyik szereplő szemével látjuk. Minden nézőpontnak megvan az előnye és hátránya, de rögtön az elején nyilvánvalóvá kell tennünk melyiket alkalmazzuk.
• Feszültséget épít fel, felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét. Egyszer olvastam egy történetet, amelyben a főszereplőnek minden sikerült, semmilyen problémája nem volt, boldogan élt. Unalmas volt. Olvasóként azt értékeljük, amikor veszély leselkedik, baj áll a küszöbön. Ettől érdekes. Ilyenek vagyunk. Íróként nekünk kell megteremtenünk azokat a helyzeteket amelyek akadályokat állítanak a szereplő elé, és bajba sodorják őket, hogy aztán győzedelmesen kerüljenek ki belőle.
• Előrevetíti a bekövetkező eseményeket. Nem arról van szó, hogy megmondjuk mi fog történni. Sejtetnünk kell az elkövetkezendő eseményeket, hogy valami készül, veszély leselkedik hőseinkre.
• Bemutatja a regény témáját. Mi a fő gondolatmenete a könyvnek? Milyen vezérlő elvek mentén íródott? (Nos, ez nekem sem teljesen tiszta, mindenesetre Paula felvette a listára.)
• Felállítja a hangnemet. Ugye nem kell ecsetelnem a különbséget a komikus mindenből viccet csináló és a magvas elemzéseket tartalmazó, komoly stílus között. Jó ha már induláskor hozzászoktatjuk az olvasót.
• Bemutatja a környezetet. Nem teljes részletekbe menő leírásra kell gondolni. Néha elég egy mondat annak érzékeltetésére, hogy a történet például a Hősök terén indul. Ha kevésbé ismert a helyszín, akkor több részletre lesz szükségünk, a lényeg, hogy az olvasó tudja hol játszódnak az események. Legalábbis hogy hol kezdődnek.
• Ráveszi az olvasót, hogy többet akarjon megtudni. Az angolban gyakran emlegetik “cliffhanger”-ként amikor a fejezet valami váratlannal, meglepővel fejeződik be. Ilyenkor az olvasó azt gondolja “Mi a fene fog most történni?”, és továbblapoz a következő fejezethez. Mert kíváncsi, hogy mi lesz.

Nem könnyű mindezeket megvalósítani, de ha sikerül, az olvasót ott tarthatjuk a második fejezetre, a harmadikra és az összes többire is.

Foto: Jeffrey James Pacres